Kevéssé ismert, hogy a szabadságharc küzdelmei során megsebesült és hadirokkanttá váló honvédekről történő állami gondoskodás az intézményesített rehabilitáció egyik első megjelenési formája volt.

Az osztrák és orosz túlerővel szemben alulmaradt Magyar Honvédség kb. 24 000 fő veszteséget szenvedett el a szabadságharc során a Wikipedia alapján, a sebesültek számáról ugyanakkor nem rendelkezünk pontos adatokkal. A 1848-49-es szabadságharc leverése a magyar történelem egy fájdalmas pontja, ugyanakkor a forradalom és a nemzeti kormány tevékenysége több fontos társadalmi változás mozgatórugója volt.

A szabadságharc következményei vonatkozásában ritkán beszélünk róla, de meg kell említenünk a foglalkozási rehabilitáció intézményesített megjelenését is, amely a szabadságharcban megsebesült magyar katonákról történő állami gondoskodás egyik első, szükségszerű megnyilvánulásával járt együtt. Cikkünkben az interneten elérhető források szemelvényeiből igyekeztük röviden rekonstruálni az intézményesített rehabilitáció hazai történetének egyik fontos motívumát.

Szilágyiné Heinrich Andrea „A hadigondozás törvényi szabályozásának változásai Magyarországon” című tanulmányában írja, „Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt a Honvédelmi Bizottmány különös gondot fordított a sebesültek, a hadirokkantak és az elesettek családjainak ellátására. „Én a sérült vitézek iránti gondoskodást legszentebb kötelességemnek ösmerem” – mondta Kossuth Lajos, akinek kezdeményezésére Debrecenben központi kórházat, Szatmárnémetiben pedig hadastyán laktanyát létesítettek. A munkaképes hadirokkantak állami alkalmazásba kerültek, a munkaképtelenek tisztességes ellátásban részesültek. Az elesett katonák özvegyeinek nyugdíjat, gyermekeinek árvajáradékot folyósítottak.”

Fejes Zsolt (PhD) "A hadirokkant otthonok magyarországi története" című tanulmánya alapján „Hazánkban – európai mintára – már a 18. század első harmadában megjelentek a rokkant katonák, invalidusok elhelyezésé és alapvetően nem gyógyítására – szolgáló intézmények, amelyek alapítását nem az állam karolta fel, hanem elsősorban a rokkant alapok és a kegyes alapítványok adományaiból jöttek létre. A Pesti Invalidus Ház, a „hadastyánok pesti palotája” is ilyen nagylelkű adományokból épült fel.”

„A magyar iparoktatás „hadi útja”” című tanulmányában Vörös Katalin jegyzi meg, hogy „a hadirokkantak gondozására már ezt megelőzően is találunk példákat a magyar történelemben is, így például az 1848/49-es magyar szabadságharcban megrokkant honvédek, özvegyeik és árváik megsegítésére 1868 után rendszeresített állami segély formájában.”

A 1896-ban írt Pallas Nagylexikon (XIII. köt.) alapján az „Országos központi honvéd-választmány, illetve az annak létalapját alkotó honvéd-egyesületek 1867-68. jöttek létre. ... Az egyletek alakulásának két célja volt. Első célja volt az 1848-49-iki honvédeknek a törvényhozás útján való megóvása; második célja a nagy számban volt rokkant honvédeknek, ezek árvái s özvegyeinek állami ellátása s a munkaképeseknek foglalkozáshoz való juttatása. …  Az Országos központi honvéd-választmánynak feladata a segélyezésnek helyes eszközölhetéséhez szükséges igazolások, felvilágosítások s útbaigazítások nyujtása. honvédek nyugdíjazását és segélyezését a mniszterelnökségben működő külön vegyes bizottság kezel”.

Fejes Zsolt szerint az „1867-es osztrák-magyar kiegyezést követően a… A közös hadsereg (haditengerészet) és a m. kir. honvédség egyéneinek katonai ellátásáról szóló 1875. évi LI. törvénycikk alapján minden rokkant katona – tekintet nélkül rászorultságának és fogyatkozásának a fokára – rokkant-nyugdíjban részesült, a sebesült ezen felül sérülési pótdíjat is kapott. A törvény rendelkezett „a katonai rokkantak házainak ellátási állományába való fölvételről” is.”

Vörös Katalin „Arésztól Héphaisztoszig. A hadirokkantak oktatása az első világháború idején” című tanulmányában a következő évtizedekről az alábbiakat írja: A XIX–XX. századfordulóján a szekularizáció és a hagyományos közösségek felbomlásával az állam szerepvállalása fokozatosan nőt, feladatköre pedig egyre bővült. Ennek a folyamatnak a részeként a XIX. század második felétől a nyugat-európai országokkal megegyezően, de attól eltérő ütemben, fejlődött Magyarországon is a szociális gondoskodás jogi és intézményi hátere. Az ipari forradalommal és az urbanizációs folyamatokkal párhuzamosan, kiépült a munkásvédelem, a nyugdíj, a beteg- és balesetbiztosítás rendszere, illetve a fogyatékkal élőket segítő különböző intézményes ellátási formák.