Amanda Morris a The New York Times fogyatékosságügyi tudósítója cikkének fordítását közöljük, amelyben az író bemutatja, hogy milyen szerkesztési alapelvek mentén próbálja a fogyatékossággal élő emberekről szóló riportjait vagy cikkeit elkészíteni, amely sok hazai, témában író újságíró számára nyújthat segítséget majd:

“A The New York Times fogyatékosságügyi tudósítójaként arra törekszem, hogy megváltoztassam azt a módot, ahogy a sajtó a fogyatékossággal élő emberekről ír. Néhány munkám lebontja azokat a régóta fennálló sztereotipiákat, amelyeket sok ember a fogyatékossága miatt visel – például azt a hibás elképzelést, hogy a fogyatékosság alapvetően rossz vagy korlátozó.

Soha nem éreztem, hogy a fogyatékosságom engem kevesebbé tett volna; az, hogy nagyothalló vagyok, fontos része az identitásomnak. Én egy másik perspektívából szemlélem a világot. Amikor 2018 októberében a Starbucks megnyitott egy „Signing Store”-t Washingtonban (a kávézókban siket és nagyothalló felszolgálók dolgoznak és jelnyelven kommunikálnak- a szerk.), néhány jó szándékú barátom cikkeket küldött nekem erről, hozzátéve, hogy milyen „menő.” Nagyothalló nőként mást gondoltam erről. Bár örültem, hogy a Starbucks igyekezett befogadóbb lenni, számomra a fogyatékossággal élők alkalmazása nem nagy hír, és az sem, ha egy üzlet elérhető a siket és nagyothalló vásárlók számára. Szerintem az igazi történet az, hogy ezeknek az alkalmazottaknak némelyike mesterdiplomával rendelkezik, de fogyatékosságuk miatt nehezen találnának máshol munkát.

 A fogyatékossággal élő emberekről szóló cikkek azt a látszatot keltik, mintha kivételes dolog lenne, amikor olyan dolgokat csinálnak, mint bárki más, például munkába állnak, bálba mennek vagy versenyen vesznek részt. Ezek a cikkek a fogyatékossággal élő embereket „másként kezelik”, és történeteiket „inspirációként” tálalják a fogyatékossággal nem rendelkezők számára. A fogyatékossággal élőkről szóló korrekt tudósítás alapja az, hogy olyan történeteket válasszunk, amelyek valóban hírértékűek, nem pedig olyan történeteket, amelyek a fogyatékossággal élőkből látványosságot varázsolnak a közönség számára. Amikor egy cikkötleten gondolkodom, felteszem magamnak a kérdést: Miért hírértékű ez? Mit szólnak ehhez a fogyatékossággal élők? Kellően árnyaltan fogalmazom meg ezt a történetet, elég tág kontextusból közelítem meg? Valahányszor olyan cikket írok, amely bizonyos állapottal vagy fogyatékossággal együttélő emberek egy csoportját érinti, mindig több ilyen betegséggel élő embert keresek meg. Ez biztosítja, hogy legyen lehetőség a vélemény- és tapasztalat-különbségek felvonultatására. Gyakran látok olyan történeteket, amelyek fogyatékossággal élő emberekről szólnak, de nem idéznek egyetlen érintett személyt sem. Néha háttérbe szorítják őket a kutatók, vagy orvosok javára. Bár ezek a hangok sokat hozzá tehetnek a történethez, nem helyettesíthetik a fogyatékossággal élő emberek hangját egy olyan történetben, amely róluk szól.

Néha megkérdezik tőlem: „Mi a legjobb módja annak, hogy interjút készítsünk egy fogyatékossággal élő emberrel?” Nem állok másként egy fogyatékossággal élő emberhez, mint egy másikhoz. Az egyetlen dolog, ami változó, az a kommunikációm módja, attól függően, hogy a forrásom milyen fogyatékossággal rendelkezik. Például gondoskodom arról, hogy egy értelmi fogyatékossággal rendelkező személy tisztában legyen azzal, hogy mihez ad interjút, és mindent megteszek, hogy a kérdéseim könnyen érthetőek legyenek. Ha olyan személlyel készítek interjút, aki nem tud beszélni, a kérdéseimet e-mailben küldöm el, tehát nem személyesen vagy telefonon veszem fel vele a kapcsolatot. A riporterek is hajlamosak a sürgetésre, ha szűk a határidő, de egyes interjúalanyok esetében a krónikus betegségek fellángolása lehetetlenné teheti az interjú elkészítését a megkeresés napján. Igyekszem annyi időt adni az interjú-alanyaimnak, amennyit csak tudok, és világossá teszem számukra, hogy megértem, hogy az egészségük az elsődleges.

Amikor írok, nagyon fontos a nyelvezet: ha valakinek a fogyatékossága releváns a történetben, megkérdezem, hogyan szokta nevezni az állapotát. A megnevezés preferenciája számos bonyolult tényezőtől függhet, beleértve azt is, hogy milyen fogyatékossággal él az illető és milyen viszonyban van a saját állapotával. Nem használok olyan kifejezéseket, amelyek azt sugallják, mintha valaki egy fogyatékosság „áldozata” lenne. Nem írok le olyat sem, hogy valakit fogyatékosság „sújt”; Egyszerűen azt mondom, hogy „fogyatékossággal élő”. Nem használok olyan kifejezéseket, mint „kerekesszékhez” vagy “otthonához kötött”, vagy „születési rendellenesség”. Bár a fogyatékosság önmagában nem rossz dolog, egyesek nem akarják, hogy fogyatékosságuk alapján azonosítsák őket, míg mások úgy vannak vele, hogy létük szerves részét képezi. A fogyatékossággal élőkről való tudósítás egyik legnehezebb része az, hogy nagyon sokféle fogyatékosság létezik, és a tapasztalatok is nagyon eltérőek. Nem vagyok az összes fogyatékosság szakértője, de a fogyatékosságügyi riporterként fontos ennek elismerése, és meghallgatni azokat, akik igen.”

Amanda Morris
A The New York Times National Desk tárcájank 
fogyatékosságügyi tudósító munkatársa.

Forrás: https://www.nytimes.com/2022/02/27/insider/disability-reporting.html

A képek forrása: Pexels, Amanda Morris publikus Facebook oldala